Idén is sokszínű programmal várta az érdeklődőket a Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál, amely ezúttal a „túlélők” címszava köré csoportosítva mutatta be a legizgalmasabb roma színházi produkciókat. A szakmai vezetővel, Lakatos Luciával egyéni pályakezdéséről, a színpad erejéről és reprezentációs módokról is beszélgettünk.
KULTer.hu: A nyitóelőadást megelőző napon készítjük ezt az interjút, mennyire sűrű ilyenkor a program, milyen utolsó pillanatos feladatok adódnak?
Ez az év egyik legfontosabb eseménye, így természetesen kiemelten készülünk, de fontos hangsúlyozni, hogy egy teljes csapat dolgozik a szervezésen. Az utolsó szakaszban már olyan kérdések merülnek fel, mint hogy hány jegyet adtunk el, miként zajlanak a próbák, milyen technikai előkészületek szükségesek; minden átmegy még egy utolsó körös ellenőrzésen, és persze a kommunikáció is ilyenkor pörög fel igazán.
KULTer.hu: Ugorjunk vissza az időben a személyes motivációd felfejtése érdekében! Mi az első emléked azzal kapcsolatban, hogy szerepelsz?
Óvodás koromban voltam egy interaktív színházi előadáson, amiről persze akkoriban még azt sem tudtam, micsoda. Ez a darab úgy zajlott, hogy egy ponton a színészek kijöttek a közönséghez, és megkérdezték, hogy ki akar varázsló lenni. Én rögtön jelentkeztem, még valami mondat is volt, amit nekem kellett elmondanom, nagyon élveztem az egész helyzetet.
És valóban érdekes, hogy később is egyidőben voltak jelen az életemben a színészi, alkotói és a nézői szerepek.
Azt is mondhatnám, hogy indokolatlanul, de közben nagyon természetesen kerültem a színházba, valahogy fiatal koromtól kezdve éreztem, hogy dolgom lesz a színpaddal, pedig a családomban senki nem mozgott kulturális közegben.
KULTer.hu: Neked mit adott a szereplés, milyen tulajdonságaidat erősítette fel, mennyire segített az önmeghatározásban?
Elsősorban empatikussá és együttérzővé tett a színészet,
hiszen amikor egy karakterrel dolgozol, mindig meg kell találnod az igazságát, akkor is, ha olyan dolgokat tesz, amivel nem feltétlenül értesz egyet. Ez segít, hogy megértsd, az eseményeknek általában több nézőpontjuk van. Önismeretet, önbizalmat is adott a szakma, illetve azt, hogy megtanultam bánni a kritikával, a saját hibáimmal.
KULTer.hu: És miért távolodtál el később a színészettől?
Egyrészt megértettem, hogy óriási lelki megterhelés színésznek lenni. Kis túlzással minden nap meghalsz a színpadon, és nagyon kevés segítséget kaptunk arra vonatkozólag, hogy ezt a terhet miként lehet viselni. Másrészt ha az ember nem szerződik le egy társulathoz, a színészet nem egy biztos hivatás, előbbi pedig nem volt igazából opció számomra, mert nem tudtam volna olyan előadásokban részt venni, amelyekkel nem tudok azonosulni, ha pedig társulati tag vagy, ez nem teljesen a te döntésed.
KULTer.hu: A színházi világban máig jellemző hierarchikus viszonyokba hogy tudtál beilleszkedni?
Alapvetően könnyen simulok bele szituációkba, de elég alacsonyan van nálam az ingerküszöb az igazságtalanság tekintetében. Rövid időszak volt ez az életemben, és nem tudok beszámolni durva határátlépésről, de az biztos, hogy
hamar jeleztem, ha azt éreztem, hogy valakivel úgy beszélnek, amilyen hangnemet nem érdemel meg.
KULTer.hu: Hogy jött az életedbe a slam poetry?
A baráti társaságommal már akkor is nagyon sokat hallgattunk magyar underground és hiphop zenét. Gyakran összegyűltünk, és idővel a hallgatás mellett elkezdtünk alkotni is, valaki hozott egy beatet, arra írtunk szövegeket. És a slam akkoriban rendkívül népszerű volt, sok ilyen rendezvényt tartottak. Az egyikre elmentem próbaként, és bár az alkotói folyamatot élveztem, azt éreztem, némileg kívülálló vagyok, hiszen akkoriban azok a slamek voltak igazán népszerűek, amikben megjelent a politika, engem pedig jobban érdekeltek a személyes történetek.
KULTer. hu: Az egyetemen szociológiát tanultál. Ez hozzátett valamit a látásmódodhoz?
Persze, sok tekintetben új utakat nyitott ki előttem, bizonyos témákat elkezdtem más szemszögből nézni, jobban láttam azt is, hogy a határokon túllépve más országokban mi a helyzet. Abban is segített, hogy megkérdőjelezzem a „természetesnek” vagy „normálisnak” tartott dolgokat. Ez egy folyamatos attitűdöt jelent, amit a Független Színházzal való munkámban is hasznosítok:
egyéni problémákat helyezünk társadalmi kontextusba.
És nagyon fontosak voltak az emberi viszonyok is, több tanárommal máig kapcsolatban maradtam.
KULTer.hu: Hogy kerültél a Független Színházhoz?
Láttam egy felhívást, ami arról szólt, hogy ha érdekel a színház, szeretsz társadalmi témákkal foglalkozni és közösségben dolgozni, akkor gyere, és úgy éreztem, ezt gyakorlatilag nekem találták ki. A húszas éveimben jött egyébként az is, hogy elkezdtem foglalkozni a romaságommal, ami a színházban is központi kérdés, a romák és nem romák együttműködése mellett.
Először a Roma Hősök workshop módszertanával ismerkedtem meg, majd idővel átvettem az oktatási feladatok koordinálását,
januártól pedig én vagyok a szakmai vezető. Ez egyébként konkrétan ennek a fesztiválnak a munkálataiban nem hozott nagy változást, mert úgy is vállaltam el ezt a feladatot, hogy a szervezési folyamatot még végigcsinálom Balogh Rodrigóval, hogy aztán a későbbiekben egyedül vállalhassam a felelősséget a döntésekért.
KULTer.hu: Az idei válogatás kulcsszava a „túlélők”. Miért pont erre esett a választásotok?
Először mindig az előadásokat nézzük meg, utána gondolkodunk el azon, hogy milyen koncepció szerint lehetne őket összefűzni. Idén azt láttuk, hogy a túlélés minden előadásban kulcskérdés:
vagy a többségi társadalom, vagy egy csoport kitaszítja az egyént, akinek így meg kell találnia a saját megoldásait.
Ami nagyon fontos, hogy az előadások nem az áldozati szerepet mutatják meg.
KULTer.hu: Mik a fő szempontok az előadások kiválasztásánál? A tartalmi kérdések mellett az is fontos, hogy formailag legyen valamilyen nóvum az alkotásban?
A legfontosabb, hogy a fő alkotók romák legyenek és az előadás témája valamilyen módon kapcsolódjon ehhez az identitáshoz. Mindig azokat a darabokat keressük, amelyek
meghaladják mind a pozitív, mind a negatív sztereotípiákat, és autentikusan képesek megmutatni valamit abból, hogy is élünk mi.
A Caliban és a boszorkány című nyitóelőadás például azzal a kérdéssel játszik el, hogy mi történt volna, ha a romák uralják Európát. A témaválasztás nemcsak egy elképzelt világba kalauzol, hanem történelmi vonatkozása is van, valamint alkalmat ad kifejezni a társulat gondolatait az elnyomással, hatalommal, igazságtalansággal kapcsolatban.
KULTer.hu: Szerinted általánosságban mire van szükség a hű reprezentációhoz?
Nehéz egyértelműen megfogalmazni, de kiemelt jelentőségű a bátorság és a hitelesség. Lényeges a roma alkotók bevonása, így a történetek, a nyelvhasználat és a szerepek közelebb kerülnek a valósághoz.
A reprezentáció akkor teljes és igazán jó, ha párbeszédet tud generálni.
Akár egy közönségtalálkozó formájában, akár informális módon, a színfalakon túl. Sosem szabad fentről lefelé fogalmazni.
A borítófotót Vincze Alina készítette.
